Beke László, művészettörténész
Hajléktalanok és Művészet
Kik a hajléktalanok? Akiknek nincs fedél a fejük fölött, hivatalosabban: nincs állandó lakásuk, de még ideiglenes tartózkodási helyük sem. Akik életszerűen az utcán (vagy legalábbis a város peremén?) laknak. Régen, kb. a rendszerváltás idején úgy hívtuk őket, hogy csövesek. Akik csöveznek, ami kb. annyit jelentett, hogy aluljárókban laktak. A rendszerváltás előtt az ilyen életforma be volt tiltva, mert az illető munkakerülőnek (= munkanélkülinek), azaz törvénytelennek számított, azaz bármikor elvihette a rendőr.
Már ezen a ponton eljuthatunk a művészethez, pontosabban a művészekhez, mert ebben az időszakban, az 1960-as/1970-es években csak az számíthatott hivatalos/hivatásos művésznek, aki művészeti főiskolát végzett (amatőr nem!), mert csak az lehetett az Alap (a Magyar Népköztársaság Művészti Alapja) tagja. Ez már bekerült a személyazonossági igazolványba, mint munkahely.
A munkanélküliség fajtái és a rájuk adott válaszok folyamatosan újratermelődnek, és létrejönnek az alkalmi munkások, újabban a közmunkások. A szociológiában megjelenik a mélyszegénység fogalma, ehhez kapcsolódó jelenségek az éhezés, a betegségek, az alkoholizmus, a drogfüggőség. Ami a lakhatás fajtáit illeti, a szükséglakástól az ágyrajárásig, a munkás- és hajléktalanszállókig tart a skála.
Az amatőr is számíthatott művésznek, sőt szervezett művésznek is (valamilyen amatőr szövetség vagy szakkör tagja), de az nem számított munkahelynek.
Visszatérve a hajléktalanság szociológiai problémájához, a fogalom további konkretizációi lehetnek a csavargók, a vándorok, a koldusok, a kéregetők guberálók és más szabadtéri vagy utcai életformák. Szélsőséges, bűnügyi problémát jelentő csoportok a tolvajok. Minden országnak megvannak a maguk sajátos hasonló csoportjai, jellegzetes megjelenési formájuk pl. Franciaországban a „clochard” (csavargó), aki valamelyik Szajna-híd alatt alszik.
A hajléktalanok ügye elsősorban szociológiai (társadalmi) probléma, és avatott szakértői az erre specializálódott szociális munkások. De a problémának egészségügyi – orvosi, higiéniai, járványügyi, kriminalisztikai, pszichológiai, kulturális, életminőségi stb. – vonatkozásai is vannak. Nyilvánvaló, hogy a hajléktalanok ügyét kezelni kell. De hogyan kerül ide a művészet
Tudomásom szerint Visnyei Emőke az első a magyar hajléktalanság történetében, aki tudatosan, magasfokú elköteleződéssel és empátiával és a művészetterápia oldaláról kezdett el foglalkozni klienseivel. Nem mintha nem lettek volna más korábban is hasonló kísérletek:
A rendszerváltás idején Erhardt Miklós és a skót Dominic Hislop fényképezőgépet adott hajléktalanok kezébe, akiknek egymásról készített fotói kiállításra kerültek (Big Hope, 1996–98–2005). Csorba Simon László egy ideig művészeti terápiás hajléktalan csoportot vezetett. Fehér László hajléktalanokat fényképezett a Moszkva téren (írásbeli beleegyezésüket kérve és megfelelő honoráriumért), majd hiperrealista festményt készített róluk (jelenleg a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményében). E sorok írója a múlt század végén tervezte hajléktalanok kiállítását a budapesti Műcsarnokban: „egyszerűen” meghívta volna őket, lakjanak néhány hétig a kiállítótermekben. A megvalósításra nem került sor. Később El Hassan Róza állította ki ugyanitt koldusok kézzel írott tábláit. (Hasonló kísérleteket ekkor már láthatott külföldön a látogató: a frankfurti Museum für Moderne Kunstban egy kliens kerékpárját.)
Visnyei több mint négy éve (2014 áprilisa) elkezdett kiállításokat rendezni (először a Tárt Kapu Galéria munkatársaival közösen) olyan hajléktalanoknak, akiknek ő volt a szociális munkása, művészetterapeutája. Ő volt az első, aki (számomra) tudatosította azt (is), hogy egy-egy szálló lakói nem ritkán betegek is, fizikai vagy pszichés értelemben. Kezdte biztatni őket, hogy rajzoljanak és fessenek, és műveik mellé írjanak magyarázatot, esetleg verset. Később kifesttette velük a szállók falait, ajtóit.
A hajléktalanok között végzett művészeti terápia érintkezésbe, sőt átfedésbe kerül más professzionális törekvésekkel, így a mai „art brut” és „outsider art” budapesti székhelyeivel, a Moravcsik Alapítvány Budapest Art Brut Galériájával és az Átkelő (régebben Tárt Kapu) Galériával. Itt is állandó probléma a különböző „művészeti” irányzatok, stílusok kérdése. Az 1960-as évek 2. felében és különösen 1968 körül bekövetkezett paradigmaváltások értelmében minden (bármi) tekinthető művészetnek és mindenki (bárki) tekinthető művésznek – így a hajléktalanok művészete is. Ez már a „high and low”, a magas művészet és a közönséges művészet időszaka is, ahol a hajléktalan vagy az outsider az utóbbi kategóriába tartozik. Egy a többi hasonló között: a gyerekrajzok, a dilettáns rajzok, az elmebeteg művészet, a naiv művészet, a roma festészet, a primitív művészet, a börtönmunkák és az apácamunkák, a marginális művészeti ágak mellett. Ha a művészetet mint értékkritériumot tekintjük, lehet vitatkozni egy adott mű kvalitásai felett, de az egész hajléktalan művészetről elmondható annak kiemelkedő expresszivitása. Az expresszivitásnak számos további megjelenési formája lehetséges, mely akár a borzalmasig vagy megszállottságig terjedhet.
A „high and low” megfordítása: a „magas” művészetnek legalább a 19. század óta kedvelt témája a szegénység: különösen a regényirodalomnak, a szoció- és a dokumentumfotómnak, a filmnek (a Balázs Béla Stúdiónak), a színháznak…
Nemcsak képzőművészeti tevékenységről beszélhetünk, hanem az összes többi művészeti ágról is, így különösen az (utcai) énekesekről vagy zenészekről, mutatványosokról, táncosokról, újabban rapperekről, költőkről, akik régen kávéházakban árulták verseiket. A képzőművészetben sajátos műfaj a falfirka (graffiti), az aszfaltrajz; a fiatalok között kedvelt pénzkeresési forrás a „snellezés” (gyors utcai portré vagy karikatúra). A hajléktalanok által terjesztett újságokban, így a Fedél Nélkül- ben a rajz és a karikatúra mellett a vers és a próza a gyakori.
Következésképpen terápia bármelyik műfajban vagy médiumban lehetséges a hajléktalanok között is. A nem említettek közül különösen érdekes a szerepjáték, a legkülönbözőbb iparművészeti ágak és kézműves technikák, a díszítő műfajok, faragások, „népművészeti” műfajok. A technikai médiumok – fotó, film, videó – alkalmazásával bámulatos eredményeket értek el különböző csökkent képességűek, fogyatékkal élők (autisták, Down-szindrómával élők).
Sok terapeuta abból indul ki, hogy a művészeti terápiák általában csak eredményesek lehetnek, mert a manuális tevékenység jó érzést vált ki az alkotóból. Visnyei Emőke hasonlóan gondolkodik, mert segíteni akar; növeli az alkotók önértékelését azzal, hogy kiállításokra viszi őket. Újabban ikonfestéssel kísérletezik, így érintkezésbe kerül a szakrális művészettel, magával a Szakralitással is. Ezenközben fokozatosan erősödik szakértelemben is: a főiskolai tanulmányoktól (2005: Johannita Lovagrend és Segítő Szolgálat címmel írt szakdolgozatot) eljutott a szociális munkás egyetemi szakdolgozatig (2018: Értelemközpontú szociális munka… a logoterápia és a művészetterápia kapcsolódása a szociális munkában), az egyetemi oktatói státusig, és feltehetőleg tovább a tudományosság területén…
Az új hajléktalan-törvény teremtette új helyzetben sok minden történhetik, azonban a művészetterápia alkalmazásával egy résztvevő csak nyerhet. Ez ugyan közhelyként tűnhet fel, ám egy hasonló meggondolással talán igazságtartalmát meg lehet erősíteni: nincs két egyforma hajléktalan, mindenki egyéniségének más és más pozitív vonásait lehet kibontani.
Budapest, 2018. december 30.
Beke László