Bege Nóra: A fotóterápiáról
2008 -ban szereztem képesítést a MMSZKE művészetterápia szakán. Saját élményeim miatt ma már bizonyos vagyok abban, hogy a fotográfiának nagyon fontos személyiségfejlesztő szerepe van.
Évek óta fényképezek sérült embereket. Hiszem, hogy a bizalomhoz – ami lehetővé teszi, hogy a készített fotó személyesebb lehessen – idő kell. A közösen eltöltött idő alatt nem csak hétköznapi szokásaikat ismerhettem meg, hanem érzelmi életükbe is bepillanthattam. Megpróbáltam, saját érzelmeimen átszűrve dokumentálni, fényképeimen is megjeleníteni mindazt, ami a világukat jellemezi. Azt már tudjuk, hogy a fényképeken keresztül hogyan és hányféleképpen lehet őket látni és láttatni, de én arra is kíváncsi voltam, hogy ők hogyan látnak minket és az őket körbe ölelő világot. Ezért kezdtem el felépíteni azt a fototerápiás tervezetet, amit a Down Alapítvány által szervezett csoportokban meg is valósíthattam.
A művészetterápia lényege a minősítés nélküliség. Fototerápiás foglalkozásainkon sem az volt a legfontosabb célom, hogy megtanítsam őket a fényképezés technikai és kompozíciós szabályaira, hanem az, hogy képesek legyenek érzéseiket, hangulataikat, az adott témakörhöz kapcsolódó véleményüket vizuálisan (is) kifejezni. Gyakorlati foglalkozásainkon két megközelítést használtunk. Az egyik az önkifejezés egyik formájaként a fotográfiához kapcsolható alkotó folyamat élményének megtapasztalása (saját fotó készítése), a másik, az alkotás befogadása közben létrejövő érzések –gondolatok kifejezése illetve képekhez való társítása. Alkotás közben a belső érzések kívülre kerülnek, így objektívebben szemlélhetőek mind az alkotó, mind a befogadó számára. A kép hatása a lényeg, ami beindítja az érzelmi folyamatokat és nem minősíti a kép készítőjének másságát. Az alkotás közben lezajló lelki folyamatok, a pozitív élmények megtapasztalása segítséget nyújthatnak a személyiség fejlődésében. A fotográfia segítségével megtanulhattak másként tekinteni a világra. A kamerán keresztül felfedezhetnek olyan részleteket, melyek a hétköznapokban észrevétlenek maradnak. A különleges kompozíciók, illetve korrekciós programok segítségével a saját nézőpontjuk szerint mutathatják be (akár több szemszögből is) megörökített pillanatot.
Sokszor észre sem vehető a különbség a sérült és nem sérült alkotó képei között – ugyanúgy érezhetőek a lelki indíttatások, az, hogy mit szeretnének közvetíteni a külvilág számára. Úgy tapasztaltam, hogy az értelmi fogyatékos
ember a külvilágot bátrabban, szépérzékét hasonló szinten tudja megjeleníteni, mint hasonló korú nem sérült. Az alapvető fotográfia és vizuális szabályok megértésében nagy segítséget nyújt a digitális technika, hiszen azonnal láthatóvá válik az exponált kép, a képfeldolgozás során pedig könnyen korrigálhatóak a technikai és kompozíciós hibák, tehát jóval nagyobb a sikerélmény. A fotográfia mellett más vizuális technikákat is használunk az alkotói folyamatban. Foglalkozásainkon nem csak egymást fényképezhették, hanem eldönthették azt is, hogy hogyan szeretnének a kamera előtt és kamera mögött állni. Az elkészült képek kópiája részévé vált egy képzőművészeti alkotásnak is.
A projekt kezdetén felállítottunk egy tervezetet, amit később a résztvevők lehetőségei és igényei szerint alakítottunk, hogy ez igazán élményterápia is lehessen.
Bevezető gyakorlatok
Minden foglalkozást bevezető társasjáték körrel kezdtünk. Kártyák segítségével segítettük a benső érzések és hangulatok képekhez való kapcsolását. Minden csoporttag húzhatott egy lapot a Dixit lapokból (ez a 84 varázslatos fantáziaképekből álló kártyacsomag, melyet a kreativitás és a kommunikáció fejlesztésére adtak ki. A 2008 óta nem csak társasjátékként, hanem önismereti fejlesztő játékként is nagyon sikeres). Mindenki megoszthatta, hogy mi az, amiben hasonlóságot talál önmaga és a húzott kép között. Ez lehetett külső, vagy belső tulajdonság, vagy történet (esetleg álom) mely saját életével is kapcsolatba hozható. Nagyon kreatívan, nyitottan oldották meg a feladatot, inspirálóan hatottak rájuk a színes, szimbolikus képek világa, hiszen elrugaszkodhattak a valóságtól. Fotózás közben bátran használták ezeket a lehetőségeket is.
A nehezen kommunikáló csoportunkban inkább a játékosabb, mozgalmasabb bevezetőkörök voltak hatásosak. Olyan gyakorlatokat kerestem, melyben a testi érintkezés, az arcjáték, a mozgás által tudják kifejezni pillanatnyi érzéseiket, hangulataikat. Az általam hozott színes képekből kiválaszthatták azt a fotót, mely leginkább tetszett nekik. Többen későbbi alkotásaikban is felhasználták ezeket a képeket.
A következő körben egy A4-es papír keret segítségével próbáltuk bekeretezni a világot. Később el is készíthették azt a képet, amit a kartonlap segítségével elterveztek. Nagyon szerették ezeket a „bekeretező” gyakorlatokat. Hamar felfedezték, hogy ha a szemükhöz közelebb helyezik a keretet, akkor tágabb világot tudnak keretbe foglalni, ám ha a modellhez került közelebb a keret, akkor szűkebb világot zárhattak ebbe a keretbe. Ezzel a gyakorlattal könnyen megérthették a látószög fogalmát. Később a tablet (digitális keret) segítségével már a kompozíció szabályaival is megismerkedhettek.
Fotózási gyakorlatok
A külső helyszíneken két géppel dolgoztunk. A nagy Lumixot felügyeletemmel és irányításommal használhatták, a kis Nikonnal önállóan és felváltva fotózhattak. Mindkét gépet automata programra állítottam, hogy csak a témára és a kompozícióra koncentrálhassanak. Mivel a célom az volt, hogy minél hamarabb megtapasztalhassák a képkészítés örömét, a projekt elején nem használtunk manuális beállításokat. Mindkét gép jól alkalmazkodik a különböző fényviszonyokhoz. Fotózás menete: Megtanulták a gép stabil, biztonságos fogását. Kötelező volt a gépeket mindig a nyakukba akasztani, nehogy leejtsék. Fontos volt, hogy biztonságban érezzék magukat, hiszen a gép leejtésétől való félelem jóval bizonytalanabbá teheti az alkotót. A váz és az optika szakszerű fogása által a képstabilizátor is könnyebben használható (nem rázzák be a képet pl.)
Önállóan eldönthették, hogy használják-e a digitális kijelzőt, vagy a gépbe nézve keresik meg a témát. Amikor először vették kezükbe a gépet, rögtön a kijelzőn keresztül próbálták megkeresni azt, amit le szeretnének fényképezni. Ehhez szemüktől távolabb kellett helyezni a gépet, tehát magában az alkotási folyamatban sem tudott megjelenni mindaz a személyesség, amit a gépbe nézve később megtapasztalhattak. Keresőbe nézve jóval intimebbé vált a géppel is a kapcsolat, hiszen az a világ, amit a gép által megörökíthettek, azt szabad döntésük által választathatták ki, csak ők láthatták, senki sem szólhatott bele mikor exponálnak. (önálló döntés felelőssége). Mivel a gépekben zoom objektív van kipróbálhattak többféle látószöget. A nagy látószögű optikával a környezet tágabban és nagyobb részletességgel látható, míg a teleobjektív által távolabbi részleteket is személyes közelségbe kerülhetnek (úgy használták, mintha távcsövön keresztül tekintenének a világra).
A fotózás nagy részében inkább a nagy látószögű beállításokkal dolgoztak. Miután megmutattam, hogy milyen egyszerűen közel hozható a világ, bátrabban használták a szűkebb kivágást is. Kezdetben a teleobjektív használatakor többször is megszakadt az alkotói folyamat, mert a gépen
keresztül nehezebben találták meg azokat a részletet, amelyet szabad szemmel kiválasztottak. Idővel ehhez is hozzászoktak . A fotóterápiás órák végén már nem csak lenyomták a gombot, ha megtalálták a részletet, hanem megpróbáltak minél pontosabban fényképezni (koncentráció fejlesztése).
Megszabtuk, hogy személyenként hány képet készíthetnek egy témáról. A digitális technika már nem nagyon ad számszerű korlátokat. Amíg be nem telik a kártya, nyomhatják a gombot. Bármi és bárhogyan dokumentálható tudatosság nélkül. Ezért is tartottam fontosnak, hogy bekorlátozzam az expozíciós lehetőségek számát, mert ezáltal jobban végig gondolhatták, hogy mit és hogyan fényképezzenek le (tudatosság kialakítása). Megtanultak alkalmazkodni az adott fényviszonyokhoz. Mivel automata beállítást használtunk és kezdetben kizárólag szűrt fényekkel találkoztunk a külső foglalkozásaink során, ezért nem nagyon kellett figyelniük a fényviszonyokra. Idővel megtapasztalhatták az ellenfény hátrányait és felfedezhették a fény és árnyék lehetőségeit az alkotásban. Volt olyan
csoporttagunk, aki nyár végére már be tudta állítani (saját alkotói céljainak megfelelően) manuálisan is a gépet.
Gellért-hegyi, majd a tihanyi kirándulások során lehetőségük volt kipróbálni belső helyszínen is a természetes fény és a műfény keveredését. A vakuprogram kikapcsolásával külön is figyelni kellett arra, hogy stabilan tartsák a gépet, mert a kevés fény miatt a gép érzékenysége ellenére is bemozdulhatnak a képek (ami esztétikailag nem mindig probléma, viszont megtapasztalhatták a fotózás technikai korlátait). A megvilágított szobrok, festett üvegablakok külön segítséget nyújtottak, hogy a részletekre jobban figyelhessenek.
További alkotói folyamatok
Az előző fotós órák képeinek felhasználásával vegyes technikájú alkotások születtek. A feladat segítségével kívülről tekinthettek önmagukra, láthatóvá tehették azt a világot, amely a legközelebb áll hozzájuk. Rájuk bíztam azt is, hogy a hozzájuk kapcsolódó külső, vagy benső világot ábrázolják-e. Saját portréfotójukat helyezhették bele egy olyan fantáziaképbe, melyet önállóan kellett megrajzolniuk. Következő alkalommal az általuk készített és kiválasztott fényképeket A 4-es méretben nyomtattam ki. Ezt a fotót kellett egy A3 lapon úgy elhelyezni, hogy egy általuk elképzelt világ része legyen. Ezek az alkotások óráról-órára készültek, mindenki a saját ritmusában alkotott, volt, aki a következő órán teljesen más világba helyezte önmagát, vagy más keretbe helyezte el azt a fényképet, amit előzőleg kinyomtattunk.
Az alkotói folyamat része volt az is, hogy néha haza vihették a gépet és lefényképezhették azt a világot, ami a hétköznapokban körbe veszi őket. Érdekes módon nagyon kevés kép készült így. A foglalkozások alatt azt is megtapasztaltam, hogy szükségük van a támogatásomra. Hiába vannak önálló elképzeléseik, nagyon nehezen döntenek, félnek attól, hogy „elrontják” a képet. A következő órák menetében abban próbáltam erősíteni őket, hogy nincs elrontott kép, bízniuk kell magukban, mert minden elkészített képnek üzenet értéke van. A lakóotthonban tartott foglalkozásunkon is önálló feladatokat kaptak. Egymást kellett lefényképezniük saját környezetükben, illetve lefényképezni életterük azon részletét, amelyet leginkább jellemzi őket. A csoporttagok pozitív visszajelzése, nyitottsága sokat segített önbizalmuk erősödésében. Szívesen álltak modellt egymásnak, türelemmel és figyelemmel vettek részt az alkotói folyamatokban.
Élményterápia
A táborban már szívesen dokumentáltak mindent, az előző foglalkozások gyakorlatait kiegészítve állítottuk össze a tábor programját. Kipróbálhatták a vízálló gépet, játszhattak a fény és árnyék lehetőségeivel, portrézhattak műtermi lámpa segítségével, megismerhették a fényképezőgép manuális lehetőségeit is, mely által sokkal látványosabb naplemente képeket készíthettek. Fél év eltelte után már sokkal szabadabban alkotva élték meg a fotózást. Ez az alkotói öröm, szabadság tette igazi élményterápiává a fototerápiát.
