Nem csak kenyérrel él az ember…1 – Visnyei Emőke, szociális munkás, logoterápiai tanácsadó és személyiség fejlesztő szakember, művészetterapeuta
„Ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja: „nem tudsz festeni!”, akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul.”
Vincent Van Gogh
Komplex művészetterápia, logoterápia és egzisztenciaanalízis. Két, a hajléktalan létmódban élő embereket segítő munkában egyáltalán nem, vagy csak kevéssé ismert módszer. Alábbi írásomban célul tűztem ki, hogy rámutassak miként is segítheti az említett két módszer a szociális szakemberek – munkatársaim – munkáját. Hogyan lehetséges a csoport, a közösség erejével segíteni egymáson. Csoportok, közösségek, amelyeknek tagjait nevezhetnék outsidereknek2 is, miként tudják a világot jobbá tenni, a képzőművészeti alkotásaikon keresztül.
Azt viszont már itt a legelején szeretném leszögezni, hogy nem csodaszerekről van szó. Az értékközpontú művészetterápia, nagyban függ magának a segítőnek a személyiségétől is. Martin Buber3 ezt mondja: „ [A klisensnek] nem csupán egy megbízható emberre van szüksége, akiben bízhat, ahogyan egyik ember a másikban szokott, hanem inkább egy biztonságot nyújtó személyre, aki biztosítja róla, hogy létezik szilárd talaj, egzisztencia: s hogy a világ nincs pusztulásra ítélve, nem elfajzott; hogy van megváltás a világ számára, és számára is, épp mivel ez a bizalom létezik.”4 Korunkra nagyon erősen jellemző, egyfajta elmagányosodás. Szociális munkásként és művészetterapeutaként gyakran elgondolkodom Buber gondolatain. Vajon a mai kor segítője mennyire tud biztos pont lenni a kliense életében. Tud-e egy bizalmon alapuló segítő kapcsolatot létrehozni. Vagy inkább egy hierarchiát működtetve, próbálja a saját értékrendszerét a kliensére rávetíteni.
Vajon a hajléktalanság kérdése, csak lakhatási probléma-e? Vagy a sokat emlegetett Maslow féle szükséglet piramist kell-e mindig minden helyzetben örök érvényűnek elfogadni? A másfajta megközelítésekre miként tudunk (tudunk-e egyáltalán) ugyanolyan érvényesként tekinteni, mint a miénkre? A szociális segítésnyújtásban az Én- Te vagy inkább az Én- Az kapcsolatok vannak inkább előtérben? Buber erről így ír: „Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás.”5 Egy ilyen valóságos találkozást szeretnék leírni, amikor megismerkedtem szociális munkásként a hajléktalan létmódban élő emberek képzőművészetével. Egy eszközt szeretnék felmutatni, amely – tapasztalataim szerint – nagyon is jól használható a hajléktalan létmódban élő embereket segítő munkában.
Az értékközpontú művészetterápiával szorosan összekapcsolt kiállítások szervezése hiánypótló. Komplex hatása nem csak az alkotókra van személyiség formáló hatással, hanem a szervezőkre és magukra a tárlatokat látogatókra is. Szeretnék rámutatni, hogy milyen új, eddig nem használt módszerekkel tudunk a rászorulókhoz fordulni, mivel bővíthetjük a szociális munka eszköztárát.
A társadalmi megítélés és (esetenként) a látszat ellenére a perifériára sodródott, hajléktalan létmódban és mentális problémákkal küzdő emberek igenis rendelkeznek értékekkel, amelyek csupán láthatatlanok, ám a művészet által – ha megteremtjük a helyzetet, amiben hívjuk – látszani engedik azokat. Goethe szavaival élve: „a művészet a kimondhatatlan tolmácsa”6. Az otthontalan alkotók a kimondhatatlant mondják el a műveiken keresztül, így üzennek nekünk.
Hogy mennyi érték rejtőzhet egy emberben, anélkül, hogy azt észrevennénk, szépen példázza a St. Vincent című, 2014-ben forgatott film, Bill Murray főszereplésével. A történet főhőse egy lecsúszott, goromba, iszákos férfi, akinek az élete gyökeresen megváltozik, amikor a szomszédjába egy különleges kisfiú költözik, aki amellett, hogy barátja lesz a férfinek, rámutat értékeire, amelyektől kitűnhet a tömegből. Egy ünnepség keretén belül, amelyre eljön a férfi is, meghallja, amint az egész iskola előtt felsorolják az értékeit, s alig akarja elhinni, hogy mennyi jó van benne, melyet eddig csakis a gyermek látott meg- még ő maga sem.
Amit kognitív terápiás módszerekkel nehéz felszínre hozni, arra a művészet, az alkotás képes. A pszichológia közelítése szerint a művészetterápia segítheti megnyitni azokat a csatornákat, melyeken keresztül felszínre kerültek a feszültséget keltő problémák, az életet meghatározó értékek.
Az ügyfeleknél megfigyelhető sok esetben, hogy nehezen tudják kifejezni érzéseiket, egy kép, egy szobor létrehozásával hamarabb meg tudják mutatni, mi van bennük, mi foglalkoztatja őket. Csoportos foglalkozás esetén ez a kifejezésmód a csoport tagjainak egymás közti kommunikációját is megkönnyítheti. Elősegíti a megnyílást, a közlést, a beszélgetést az önkifejezést.
Az értékközpontú művészetterápia lehetőséget biztosít a hajléktalan szállón belüli kreatív tevékenység folytatására, valamint egy lehetőség a figyelem és az érzelmek belső megélésére, saját értékeire fókuszálására. Továbbá lehetővé teszi az ügyfél számára, hogy olyan módon fejezze ki magát, ami elfogadható mind a benti, mind a kinti környezet, kultúra számára.
Komplex hatásai révén segítheti, hogy az ügyfeleink bizonyos elfojtott vágyakat, ösztönöket, félelmeket megélhessenek, kifejezhessenek alkotásban, feldolgozhassanak. Ezért alkalmazza a pszichológia is eszközként a művészeti kifejezést, ami felszínre hozza a páciensek lelkében rejtőző problémákat, amelyek a kifejezés által már oldják a feszültségeket.
Az ügyfeleink rendszeres művészetterápiás csoporton való részvétele hozzájárul ahhoz, hogy aktivitásuk, önbizalmuk fejlődjön, sikerélményt éljenek meg, idejüket a társadalom által kulturáltabbnak, hasznosabbnak vélt módon töltsék el.
Egy művészettel dolgozó terápiás jelleget is öltő foglalkozás társadalmi jelentőségét tekintve nevelő, személyiségformáló hatású, valamint norma- és értékközvetítő szerepe miatt is kiemelkedően fontos. A művészetterapeuta feladata, hogy eljuttassa a művészi kifejezés eszközeit azok számára is, akik önhibájukon kívül megfosztottak ezektől az élményektől.
Pedagógiailag is hasznos egy ilyen komplex művészetterápiás program, mert segíti az önfegyelmet, az egymásra figyelést, az egymás közelségének megélését igényli. A közelségre, együttműködésre szükség van a csoportban, ezáltal jön létre az összhang, a csoportban megélhető varázslat. A jó közösségekre szüksége van mindenkinek. Általa tud valahová tartozni egy ember, fejlődnek a szociális képességei (kapcsolatteremtő, kommunikációs készségei), társas-közösségi kapcsolatai; konfliktuskezelési technikái.
Mindezekhez szorosan hozzátartozik a csoport antistigma hatása. Hiszen a társadalmi szemlélet a perifériára került és a mentálisan sérült emberek diagnosztizálásával és beskatulyázásával akaratlanul is bent tartja őket abban a problémában és állapotban, amiben vannak. Ha a hajléktalanokat úgy kezeli a társadalom, mintha normális életre alkalmatlanok volnának, az újrakezdés lehetőségétől fosztja meg őket, előbb-utóbb ők maguk is nehezen fogják elhinni magukról, hogy olyan emberek, mint bárki más. Sokuknak nagyon nehéz elhinniük, hogy alkotásuk és egyáltalán- ők maguk- figyelemre méltóak, sőt, szépek, és nagyon értékesek lehetnek. A művészetterápia kulcsfontosságú tényezője annak közvetítése, hogy nem a technikai tudás a fontos, nincs jó vagy jobb, nincs ügyes vagy ügyetlen. Mindenki egyenlően jó, és mindenki tud alkotni, úgy, olyan elementáris erővel, mint bárki más és érvényes a kifejezési módja.
Pont ez a közelítés és érzés adja meg az értékközpontú művészetterápia legnagyobb erényét, melyet aztán a művek közszemlére bocsátása koronáz meg. Érdemes odafigyelni az alkotásukra, azokon keresztül pedig rájuk, magukra, az emberekre (!). Egy-egy művészetterápiás kiállítás erre hívja fel a figyelmet -, akárcsak az említett filmben a kisfiú, aki Vincentet, a főhőst képes volt másként látni -, mindenkinek meg van a lehetősége, hogy a hajléktalan emberek alkotásaiban meglássa, megerősítse, elismerje a hajléktalan alkotók emberi vágyait, értékeit egy méltó élet lehetőségét, amelyek ott vannak a képekben.
A művészetterápiában, ahol ez szorosan kapcsolódott kiállításokhoz is, a kliensek pszichés állapotában jelentős javulás volt megfigyelhető, valamint erős kapocs alakult ki a csoportra járók között. A kiállító művészek közül többeknél megfigyelhető volt, hogy életükben jelentős pozitív irányú változás állt be, miután az utcán kitaszított szerepből átléptek, egy kiállításon az alkotásaikat bemutató alkotó szerepébe. Önbecsülést és önértékelést kapva a kiállítás helyzetétől.
Eddig elsődlegesen az alkotó művészekre kifejtett pozitív hatásairól beszéltem a művészetterápia kapcsán, holott fontos megemlítenem, hogy kiállítások lehetőséget biztosítanak a hétköznapi emberek számára, hogy megismerjék, megértsék a hajléktalan mentális problémákkal küzdő emberek belső világát, érzéseit. A kiállítások értékközvetítő pozitív hatásaiban nem csak maguk az alkotók, hanem a kiállításokat szervezők és a tárlatokat megtekintő érdeklődök is részesülnek. A kiállítás adta integráció által az utca embere is felismerheti, hogy az általános sztereotip megközelítés a hajléktalan létmóddal szemben mennyire nem állja meg a helyét, s így a jövőben talán egy nyitottabb, befogadóbb szemlélet felé veheti az irányt.
Nézzük most meg, hogy a logoterápia értékközpontúsága miként mutatkozik meg, a művészetterápiával szorosan összekapcsolható kiállításokkal.
Ha az értékek oldaláról közelítem meg a hajléktalan létmódban élő emberhez való viszonyulást, akkor kérdésként merül fel bennem, hogy vajon születtek-e írások arról, hogy a klienseink milyen pozitív értékeket birtokolnak? Hiszen a társadalmi megítélés, nagyon megosztó velük szemben. Véleményem szerint Istentől mindenki kap talentumokat. Az otthontalan alkotók azt az ajándékot kapták Tőle, hogy a műveiken keresztül kicsit szebbé varázsolják a világot.
Viktor Frankl három értéket fogalmaz meg, ami hozzájárul ahhoz, hogy értelmet valósítsunk meg: alkotói érték, élményérték és beállítódási érték.7 Az alkotói értékek a hajléktalan létmódban élő emberek művészetterápiájában, magában az alkotás folyamatában jelenik meg. Véleményem szerint mindez már ott elkezdődik, mikor eljön egy ilyen művészetterápiás alkalomra és talán még nem is vesz a kezébe papírt és ceruzát, de velünk van, együtt a többekkel. Jelenlétével alkot: közösséget velünk. A művészetterápia kontextusában meglátásom szerint, az igazi művészet ott kezdődik, mikor megtanulunk, egymáshoz művészien kapcsolódni. Itt van fontos szerepe a fent említett buberi gondolatoknak az ÉN + TE kapcsolatokról. Ha egy filmet nézünk és átbeszéljük és elkezdjük érteni, a dasein8 (vele- lét) fontosságát. Ezt talán legjobban eddig a Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai intézményében vezetett művészetterápiás csoporton éltem át, ahol a képzőművészet és irodalom mellett, nagyon gyakran használok filmterápiás módszert.
A kiállításoknál mind a három érték hatványozódik. Hiszen a csoportokon elkészült alkotásokat szociális munkás, képzőművész az alkotókkal közösen mutatja be a nagyközönségnek. Már egy kiállításnak az előkészítése (alkotások kiválasztása, paszpartuzás, meghívó készítése és a megnyitó szervezése) is bártan állíthatom, hogy személyiség formáló hatással bír. Itt emelném ki a beállítódási értéket, melyről Elisabeth Lukas így ír: „ A beállítódási értékek abban a sajátosságban különböznek a többi értéktől, hogy másoknak jelentenek hasznot és nem feltétlenül az illető számára. Frankl azokra a páciensekre akik véleménye szerint beállítódási értéket valósítanak meg, gyakran használja a „ tanúsítják, hogy az ember mire képes” kifejezéseket. Ezzel a példa szerepére utal; a „tanúságtétel” valami pozitívnak, jónak, nagylelkűnek a tanulási aktusa, valaminek, ami – a példa szerepének alapján – átszáll másokra, akik „tanúk” voltak.”9. Véleményem szerint a hajléktalan létmódban élő alkotók a kiállításokon megjelenő alkotásaikon keresztül beállítódási értéket valósítanak meg. Miért gondolom így? Mert rendelkeznek a bátorság értékével: hogy felvállalják azt, hogy így tudnak rajzolni, kifejezni önmagukat. A lelkierő értékével, mellyel szembenéznek a művükön az érzéseikkel, emlékeikkel, reménytelennek tűnő vágyaikkal. Utoljára, de nem utolsó sorban az egyéni szabadság értékével, hogy alkotásukkal nem akarnak megfelelni senkinek. Fontos, hogy csak azért alkossunk, hogy abban a pillanatban a Mennyországban érezhessük magunkat, ahol azok lehetünk, akik vagyunk valójában.
És pont ezen értékek miatt páratlanok ezek az alkotások, mert látszólag bárki meg tudná őket csinálni, de igazából csak néhány kiválasztott ember, akinek elég ereje, bátorsága és szabadsága van hozzá, hogy a terápiás téren túl, a kiállítási térben is vállalják alkotásaikat.
Most nézzük meg, hogy logoterápia értékrendszere miként jelenik meg, a kiállítást szervezők és az alkotók szavain keresztül.
Bolba Márta evangélikus lelkész a Józsefvárosi Evangélikus Gyülekezet szervezésben megrendezett Plakátmagány című kiállítás kapcsán, e gondolatokat mondta el: „ Az egész estében volt valami radikálisan jézusi. Talán az, ahogy hajléktalanok és hajlékosok, művészek és befogadók asztalközösségben lehettünk és ezzel közelebb kerülhettünk emberségünkhöz, a bennünk élő Istenhez.”
Németh László Plakátmagány című kiállításon a következőket mondta a megnyitójában.
„Különlegesen fontos kiállítás megnyitóján vagyunk. Hajléktannak lenni – otthontalannak lenni azt is jelenti, hogy a bensőséges magánszféra hiányzik az embernek az életéből. Ezek a képek, amelyeket itt látunk, pedig azt mutatják fel, hogy az otthontalan embereknek semmiben nem különbözik a bensőséges világa az otthonnal rendelkezőktől, ha teret nyit – ebben az esetben egy művészetterápiás helyzet arra, hogy – elementáris erővel megjelenjenek a belső képek. .. Az otthontalanok most kiállított művein ugyanazok a vágyak, érzelmek köszönnek ránk, mint amit mi, a társadalom kevésbé perifériáján lévők érzünk. Mindez kifejezi, hogy társadalmi helyzettől függetlenül sok minden összeköt minket. A művekben – ha kellő nyitottsággal nézzük őket –, önmagunkat látjuk és benne az otthontalanokat … A kiállítás kurátora Visnyei Emőke logoterápiára épülő művészetterápiás munkájával hidat teremt az otthontalan és otthonnal rendelkező emberek között. Hidat teremt a belső világ és a külvilág között. Hidat teremt a társadalmilag megfosztott otthontalan lét és a minden embert jellemző belső gazdagság megjelenése között.”
Ugyanezt a kiállítást Mallár Gabriella képzőművész így élte meg: „Ó, bár láttátok volna ezeknek a meghatódott hajléktalan, mentálisan sérült, szomorú és sorsüldözött embereknek a ragyogó, zavarban levő és félő tekintetét… Micsoda fájdalmasan igaz és csodás alkotások, látszólag gyerekrajzok, de sokkal többek annál, az igazság, s a legbelső lélek képei, minden mesterkedés nélkül, minden mesterségbeli megrontás nélküliek, olyanok, amiket mi, hivatásos, és túltanult művészek talán sosem fogunk tudni alkotni… már csak azért sem, mert mi nem is ismerjük az életet annyira igazán, mint ők… Ó de jó volt… tényleg, de tényleg gazdagabb lettem tőle. Olyat adott, amit egy „hivatásos” művészeti kiállítás nem is tud…
Nagy Nikolett, művészetterapeuta, akivel majd közel három éven keresztül szerveztem a munkahelyem a művészetterápiás csoportot így látja, a folyamatot: „Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csupán a kész műveket láthattam, hanem a folyamatot is, amikor egy-egy alkotó művész még hezitál, nem hiszi el, hogy képes akár csak egyetlen vonalat is meghúzni. Aztán, amikor mégis erőt gyűjt, a keze alól kikerül valami „csúnya”, amit „ne mutassunk meg másnak”! Majd szépen lassan elérkezünk az állapotba, ahol már nincs szép vagy ronda, semmiféle minősítés, sőt talán elvárások sem, csupán maga az alkotás felhőtlen öröme. És akkor megszületnek a csodák.
Nekünk, akik a képeket nézzük, sejtelmünk sem lehet, mekkora lépés ez számukra. Eljutni a KÉPtelenségből, a KÉPesség állapotába. Köszönöm, hogy részese lehettem.”
Balla Márta, festőművész, aki a valenciai Képzőművészeti Egyetemen végzett Spanyolországban, így látja a hajléktalan alkotók műveit: „Minden embernek szüksége van önkifejezésre; érzelmeinek, gondolatainak, fájdalmainak, örömeinek átadására. Különösképpen olyan élethelyzetekben, amelyek próbára teszik a méltósággal teli emberi létezést. A hajléktalanok által kreált művek intim megnyilvánulásai, gondolati és érzelmi árnyalatai az emberi pszichében lejátszódó folyamatoknak. A hajléktalan alkotók munkáit szemlélve megbizonyosodhatunk, hogy szellemi, fizikai létünk hátrányos helyzetében is az egységre, az egyensúlyra és a magasztos kinyilatkoztatására törekszenek.”
Ekker Nikoletta képzőművész gondolatai: „Számomra a Kalandozások a tükörben… című kiállítás az egymás és a világ felé való nyitásról mesélt. Az alkotók nemcsak bepillantást engedtek a gondolataikba, illetve sok esetben az életükbe és a legszemélyesebb álmaikba, hanem egymás felé is fordultak. A hajléktalanok nyitottak felénk, nézők és művészek felé egyaránt azzal, hogy megmutatták az ő világukat. A kortárs művészek pedig azon felül, hogy a hajléktalanság témájáról vásznon, papíron vagy installáció formájában nyilvánosan beszéltek, (alkotó)társként álltak és állítottak ki az amatőr alkotók mellett.”
Dávid Luca látványtervező, aki a Kalandozások a tükörben…című kiállítás installációját készítette el, így látta a kiállítást: „egy egész! Nekem ez a legfontosabb gondolat, ami eszembe jutott. A hajléktalanok képei és a képzőművészeké együtt alkottak egy egészet.”
Anna és párja Sándor otthontalan alkotók, a fent említett kiállítást így élték meg: „Alkotni nagyon jó, hogy az emberek arra az emberre, felnéznek, aki tehetséges valamiben. Valaki a versben, Valaki rajzban, Valaki énekben és az a jó, hogy megismerhettem, olyan tehetséges embereket, akiktől még sok-sok mindent tanulhatok. És bármit és olyan jó, hogy vannak olyan emberek, akik felemelik a másik ember rajzát vagy a szép verseit. Köszönettel, hogy részt vehetünk benne.”
Attilának aki szintén otthontalan és az alkotásait már több kiállításra is beválogattuk, ő így ír: „ A rajz kiállítás az mikor rá nézzünk egy képre és megfejtjük mit jelképez. Ez a művelet afféle gondolat játék. Az én rajzaimon is átfutott a fantázia, olyan mintha nem én műveltem volna.
Igaz furcsa, de bele jövök.”
Csilla, akinek szintén több kiállításon részt vettek a festményei és a balatonboglári kiállítás egyik kortárs festőművész alkotása meg is ihlette, így jellemzi mind magát az alkotást, mind a kiállításokon való részvételt: „Azért szeretek alkotni, mert a különböző színekkel ki tudom fejezni a bennem lévő érzéseket. Megtiszteltetésnek érzem, hogy egy festőművész az én alkotásomat választotta ki a kiállításokra. Nagyon jó érzés volt, mikor a kiállításon a látogatók az én alkotásommal kapcsolatban kérdezősködtek én meg válaszolhattam rájuk. Nagyon érdekesnek találtam, amikor a látogatók elmondták, hogy mit látnak a rajzomban. Jó érzés tudni, hogy másoknak tetszenek a rajzaim.”
Visnyei Emőke
[1] Visnyei, E.(2015) Nem csak kenyérrel él az ember…Logoterápia és Egzisztenciaanalízis 2015 Kolozsvár: Többlet
[2] Outsider: kívülálló, nem bennfentes http://dictzone.com/angol-magyar-szotar/outsider (utolsó megtekintés: 2015-10-03)
[3] https://hu.wikipedia.org/wiki/Martin_Buber (utolsó megtekintés: 2015-10-12)
[4] Elisabeth Lukas: Értelem és Öröm In: Szociálpedagógia 2014, 3-4, Szent István Társulat Budapest, 2014. 13.o.
[5] Buber: Én és Te, Európa K. Bp, 1991, 15
[6] http://www.citatum.hu/idezet/730 (utolsó megtekintés 2015-10-12)
[7] Elisabeth Lukas: Szenvedésnek is van értelme. Agape, 2007. 249.o.
[8] http://www.daseinanalizis.hu/daseinanalizis.html (utolsó megtekintés: 2015-10-04)
[9] Elisabeth Lukas: Szenvedésnek is van értelme. Agape, 2007. 252-253.p.