Faludy Judit, művészettörténész
2019 nyarán a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei szervezésében került megrendezésre, az Utazás a Társadalom peremén című rendezvény, ami a Múzeumok Éjszakája programsorozat egyik eseménye volt Itt mutattuk be az Élet peremén című kiállítást.
A tárlaton látható alkotások művészetterápiás csoportokon és egyéni munkában készültek.
A rendezvény két fotókiállításnak is otthont adott, ahol Hanuta Éva és Giampiero Assumma fotóit is megnézhették az érdeklődők.
A rendezvényt Faludy Judit, művészettörténész nyitotta meg. Alábbiakban az ő beszédét olvashatják.
Kiállító hajléktalan alkotók: Balogh Kálmán, Budai Erzsébet, Bíró Ferenc, Harkányi Anna, Harsányi Marianna Zsófia, Illyés Veronika, Jakab Lajos, Kiss Sándor, Lakatos Éva, Németh Mónika, Németh József László, Pogár Tibor, Refát Ottokár, Rétei Ágnes, Szántó József, Veres Mónika, Zsirai Ferencné,
Tisztelt Intézetvezető úr, kedves Tamás,
tisztelt Munkatársak, Alkotók, Megjelentek,
A mai múzeumok éjszakáján a BMSZKI tereiben nagyon fontos kérdésekre reflektálnak a kiállított fotók és rajzok, kollázsok. Felkérést eredetileg arra kaptam, hogy a majdnem 110 éves, folyamatosan működő Népszálló ebédlőtermében megrendezett kiállítást mutassam be és ezzel vezessem föl az itteni programokat.
Az ebédlőcsarnokot az 1912-es megnyitáskor Undi Mariska (1877–1959) grafikus, festő, meseillusztrátor, iparművész, játékszer- és bútortervező freskói díszítették. Az alkotó a gödöllői művésztelep egyik művésze volt. Fontosnak tartottam most megemlíteni egyrészt a személye miatt – hiszen egy mára szinte elfeledett, alig ismert festőről van szó, másrészt amiatt a kommuna miatt is, ahol Nagy Sándor vezetésével együtt alkothattak azok a mesterek, akik mára szecessziós építészeti emlékeink meghatározó személyiségeivé váltak. Nagy Sándor tervezte például a Lipótmező (építése idején Országos Tébolyda, később csak Sárga házként emlegetett intézmény) kápolnáját is, amit az épület 1913–17 közötti bővítésekor alakítottak ki, így központi szervezőerővé téve a spiritualitást.
A hangsúlyt talán itt és most a kommunára, az együttélésre, az együtt alkotásra szeretném tenni első sorban.
Judith Hermann Trauma és gyógyulás című könyvére mostanában többször hivatkoztam már. Arra hívja föl a figyelmet tanulmányában, hogy 19. század fordulóján tipikusan és kizárólagosan a nőkre vonatkoztatott hisztéria tüneteit mutatják azok a veteránok is, akik háborús területekről térnek vissza az anyaországba. Ma a PTSD – a poszttraumás viselkedés-szindróma – igen elterjedt „címke” bármilyen traumát átélt emberrel összefüggésben. Legyen az illető nő vagy férfi, a feldolgozás folyamata, annak elnyújtott volta, kimondásának, s így elaborációjának nehézségei, a közösség – speciálisan a megértő közeg, azoknak a közössége, akik azonos élményeket éltek meg, éltek át, és jöttek ki belőle – azonos kell, hogy legyen, így a velük kapcsolatban levő közegnek is azonos módon kell viselkednie. Ez a szűkebb (családi) vagy tágabb (társadalmi) közeg nem elégedhet meg a segítés, főleg nem az önmagáért való, altruista segítés eszköztárával és szerepkonstrukcióival. Az átélt traumák földolgozásához a legfontosabb körülménynek mindannyian azt tekintjük, hogy meg kell teremtenünk a biztonságot, a biztonságérzetet. Ez elengedhetetlen. Itt tehát kettős folyamat játszódik le: egyrészt a hasonló traumából felépülő közösség kialakulása, másrészt annak elismerése, hogy ez a közösség megtartó erejű, az itt kialakult csoportnormák elfogadása minden tagra nézve egyformán kötelező, felrúgásával saját biztonságát, saját felépülését kockáztatja; másrészt a külső közeg elfogadó magatartása és csoportos abszorbitása is megkerülhetetlen: a csoportot védő bőrön át kell engedni a korábban kivetetendőnek gondolt traumatizált egyéneket is. Ez a mi felelősségünk, mindannyiunké, annak ellenére, hogy az elaborációt vissza kell tenni a traumatizált egyénre, az ő felelőssége a változás akarása, saját működésének átformálása.
Itt lép be a képbe gondolatmenetem második hangsúlyos pontja: a kreativitás és az alkotói folyamatok megfigyelése, bátorítása. Az ideiglenesség érzetének feszültségéből remekművek születhetnek, de egzisztenciát erre építeni lehetetlenség, szétpereg, mint a futóhomok a sivatagban. Az alkotás akkor válik terapikus eszközzé, ha valóban nem meghívásra, felszólításra, hanem belső igénnyel, a teremtés örömének érzésével születik, ha ezzel valaki erényt kovácsol a gyengeségéből – egyáltalán, ha elismeri vesztett pozícióját és megtalálja a számára megfelelő, esetenként csak megnyugtató kifejezőeszközt – legyen az színezés, írás, rajzolás, kollázs-készítés, fotózás, hímzés. Gyengeségünk felismerése, elfogadása, az ebből kialakított kreatív, alkotó munka ma pszichológiai kutatások központjába került, nem kis részben Boris Cyrulnik, bolgár pszichológus reziliencia-elméletének hatására, ami ezt a folyamatot írja le. Az tud sikeressé válni, aki átformálja kreatív módon a nehézségeket alkotássá.
Fontos-e hangsúlyozni az alkotással szemben a szövegközpontúságot? Hogy feltétlenül szavakra fordítsunk belső történéseket? Fontos-e a teljesítmény esztétikai, művészi értékének kiemelése? Gyakoriak az olyan műalkotások, amik nem feltétlenül kerülnek a látóterünkbe, ahol az alkotó önmaga örömére formál meg tárgyakat, dekorálja az őt körülvevő közeget – akár természeti közeget, egy kis tisztást, vagy erdőfoltot. Ebben az esetben art brut alkotásokról beszélhetünk – az utókor visszatekintő távolságtartásával. Sokszor látjuk, hogy ezeknek az alkotásoknak összehasonlíthatatlanul nagyobb térigénye van, mint, ami egy-egy intézmény falai közt elképzelhető: Olaszországból, Franciaországból (Korzikáról), ismerünk olyan alkotókat, akik szinte naplószerűen jelölték meg utazásaik helyszínét – egy-egy fakapura, házfalakra, útkereszteződések mellé rakott azonos mintázatú kavicshalmaz tűnt föl a későbbi szemlélőknek, s kezdték kutatni alkotójuk kilétét. Mindannyian utazók vagyunk ebben a földi létben – ki járművek képét vetíti elénk, ki maga is konstruálja őket; Paul Virilio Az eltűnés esztétikája c. művében kifejti, hogy szerinte ma a sebesség igézetében élünk. A tehetősek már annyira fölgyorsult, ám annál inkább kirekesztő, kirekesztett életet élnek, hogy kapcsolatuk a valósággal egyre inkább elhalványul. Szeretnének olyan tempóban elérkezni céljukhoz, hogy az eltelt idő szinte megelőzze indulásukat. Fallal körülvett világukba el sem jutnak a szavak, nyoma sincs érzelmeknek, ezt nem is engedhetik meg maguknak, hiszen ezzel csak időt veszítenének. Velük szemben az a hatalmas tömeg áll, akik összezsúfolódva, talpalatnyi intimitást keresnek pillanatról pillanatra, utazásaikat belsővé, virtuálissá téve, ahol a valóság kiszorítja az álmokat, a folyamatos csődületben magányosan tengődnek.
Egy vándorló, nyomot hagyó, megfigyelő jelenlét az, amivel valaki ki tud lépni abból az önpusztító vegetálásból, amit végül a szélesebb társadalom nem tud elfogadni, amikor az önpusztítás a környezet pusztítását, a figyelemfelkeltés a rombolás igényét mutatja. Mekkora hatalmas erő és energia szükséges a romboláshoz és hányszor több az építkezéshez! Hogy használható az improvizáció az alkotói folyamatban, hogy változtathatók ezen keresztül a szerepkonstrukciók? Mennyire épülnek be a készen kapott mintázatok egy rosszul alkalmazott kérdés-felelet forgatókönyvébe, ha az illető nem vonódik bele maga is az alkotói folyamatokba, ha eleve elutasít minden kívülről érkező támogatást? Ezzel a kérdéssel szembesülünk mindannyian, bármelyik területén dolgozunk is a segítői munkaköröknek. Ahogy Visnyei Emőke dolgozik a Táblás átmeneti szálláshely alkotóival, ahogy a többi kolléga, terapeuta dolgozik, vagy éppen csak bátorítja a lakókat a kreativitásra, az mindenképpen elismerésre, tiszteletre érdemes.
Fontos számunka, hogy a milyen célt jelöljünk ki magunk körül, katarzist, mint a színházakban, ahol a mindennapi mókuskerékből kiszabadulás, a feszültségoldás, vagy a feszültség levezetése egy szűk réteg kielégülését hozza? Hogyan tegyük láthatóvá a láthatatlan sérüléseket, amik sértések formájában minket károsító módon zúdulnak ránk? Hol lehet érzékelni a nők eltérő hozzáállását egy-egy nehézséggel szemben? Lehet-e erről képet kapni pusztán interjúkon, dokumentatív fotókon keresztül?
Hanuta Éva, végzettsége szerint segédoperatőr, aki mindent kitalál, megszervez, működtet, de soha nem lép a fényre, háttérben marad. Hogyan értékelhető az ő közreműködése terapeutaként? Ha jól csinálja választott szakmájában a munkát, látszólag nem az övé az érdem. A siker babérjait mindig valaki más aratja le – hol egy jól pozícionált rendező, akinek a nevével teljes produkciót azonosítjuk, hol pedig a protagonista, akiről a rögzített film szól. A főszereplő az, aki rávetíti beszélgetőpartnerére (a dokumentumfotók készítőjére, hiszen ilyent csak teljes odaadással, a helyzetben föloldódással lehet létrehozni) életének különböző ütközőpontjait, -figuráit. Ideje ezekre a háttérben mozgó figurákra, a 19. századi ’femme fatale’-irodalmi megjelenéseiben a férfiak másolataiként definiált, alkotó nőkre fókuszálni, megvilágítani őket, láthatóvá tenni mindennapi küzdelmeiket. Ideje kilépnünk a színpadra a félelmeinkkel, a vágyainkkal, a kreativitásunkkal – amivel másokban föl tudjuk éleszteni saját vágyaikat, az ő kreativitásukat. Ideje, hogy előtérbe emeljük a hátteret – jelen esetben azt a biztonságos hátteret, amit a kiállítások előkészítésével egy-egy művészetterapeuta, vagy egy művész létrehozott. Repülős Gizi történetében nem is kleptomániája fogott meg, sokkal inkább élő, színes egyénisége, amit a fotókon keresztül láthatóvá tett Hanuta Éva. Repülős Gizi franciás műveltsége, huncutsága, szegényes környezetének otthonos, intim, nőies berendezése vált kézzel foghatóvá a most látható fotókon keresztül. Holtában is megelevenedik, megmosolyogtat, jókedvre derít ez a mindenki által elhagyott, rendre kiszolgáltatottnak gondolt figura. Női létének sorstragédiája magára hagyatottsága, ami körül, mint fénylő égitest körül pörgött egy teljes intézményi háttér: az ellátók finom érzékenységével.
Mennyire más képet mutat Giampiero Assumma kiállítása, a művészé, aki 13 évet élt egy asylumban és ide eleve prekoncepcióval érkezett. Tudta, mit akar megmutatni, mire kíváncsi. Portréi az olasz barokk művészet drapériáit, devóciós képeit idézik, ezek hatásáról árulkodnak, ezt tükrözik és emelik át napjaink legkiszolgáltatottabbjainak világába, ezzel a kontrasztossá távolított dokumentációval élő lelkiismeretfurdalást keltve a szemlélőben, miközben mindannyian tudjuk, mennyi munka, idő, energia azoknak az ellátása, akik valójában sokszor nem is akarnak ellátást kapni.
Végre – ha csak egy délutánra is – mindannyian főszereplőkké válunk alkotók és segítők, s ehhez kívánom, hogy érzékenyen, értő, érző módon szemlélve közelítsenek!
Budapest 2019. június 22.